A Sztalker minden idők egyik legjobb, ugyanakkor talán a legnehezebben befogadható sci-fije.

A filmet eredetileg Andrej Tarkovszkij a Piknik az árokparton című, a Sztrugackij testvérek által írt hasonlóan színvonalas, sokrétegű tudományos-fantasztikus könyv feldolgozásának szánta, de a rendező fantáziájának köszönhetően a Sztalker nem követi az alapmű cselekményét. Egy merőben új történetet mesél el, a könyv mondanivalóját azonban magában hordozza.

Adott egy Zónának nevezett terület, amit vagy egy meteorit, vagy egy idegen űrhajó alakított ki, ahol a fizika máig ismert törvényei nem érvényesülnek. Erre a területre tiltott a belépés, a mégis bemerészkedők legtöbbször nem térnek vissza. Van ott egy szoba, amely sokak szerint teljesíti az ember kívánságát, de csak azt, ami a lelke legmélyén lakozik, akár úgy, hogy nem is tud, vagy nem is akar tudomást venni róla. A sztalkernek azért fizetnek a kíváncsi és vakmerő emberek, hogy elvezesse őket ehhez a rejtélyes szobához, a saját rejtélyükhöz.

A film főszereplője is egy ilyen sztalker, aki nemrég szabadult a börtönből (a zónabeli kalandozások miatt került oda, amik ugyanakkor a megélhetését is jelentik), de mégis újra és újra elindul, felesége nagy bánatára. Egy íróval és egy tudóssal kerekedik fel, őket vezeti el a szobához. A Zóna azonban mindent, és mindenkit átalakít, megváltoztat.

Az útjuk során nagy szerep jut a becsületnek, a hűségnek és a kalandvágynak, valamint a lelki megtisztulás kérdése is a középpontba kerül. Párbeszédek helyett gyakran monológok vannak, amikre érdemes figyelni, mivel a mondanivaló ezekben van elrejtve. A szobához rögös és kiszámíthatatlan út vezet, ahogyan a sztalker is fogalmaz: „A Zónában az egyenes út nem a legrövidebb. Minél hosszabb, annál kevésbé kockázatos […] Az út hol sima, hol meg összekuszálódik. Ilyen a Zóna. Hihetnénk azt is, hogy szeszélyes, pedig minden pillanatban a mi állapotunk szerint változik.”

Nem gyors sodrású a film, kevés szereplővel és egyetlen fő helyszínnel dolgozik. Rengeteg benne a megfejtésre váró szimbólum. Az alkotók azzal, hogy csak a Zónában vannak színek, minden egyéb fekete-fehér, üzenik nekünk, hogy akkor élünk igazán, amikor Zónában/életveszélyben vagyunk. A halálhoz közeli lét ugyanis teljes őszinteséget, jelenlétet kíván.

A Zónában a sztalker szerinti veszélyeket nem látjuk: a természeti anomáliák és a különféle csapdák mintha csak a főszereplő képzeletében élnének. Már-már az az érzésünk támad, hogy az egész problémakör csak kitaláció, és vélhetőleg a szobának sincs varázsereje. A tudós és az író is szkeptikusak az egésszel kapcsolatban. A sztalker szóvá is teszi: „Ez az értelmiség? Ilyen írók, tudósok ?...Semmiben sem hisznek! Az a szervük, amellyel hisznek kipusztult.” Vajon mindannyiunké kipusztult? Semmiben sem hiszünk már?

Lehet, hogy nem is a cél, hanem az út a fontos, ahogy odáig eljutunk? Lehet, hogy a szoba a lelkünk mélyén létezik/lakozik? Ismerjük-e magunkat, tudjuk-e a valódi vágyainkat, merünk-e kívánni?

100%

IMDb: 10/8,2

Guriga