A fehér szalag egy olyan film, amit ha szeretnénk se tudnunk elfelejteni, idővel enyhül ugyan a hatása, de egy életre elkíséri az embert.

A film 2009-ben elnyerte az Arany Pálmát, a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-ot és két Oscarra jelölték, a legjobb külföldi film mellett az egészen kiváló fényképezés is bezsebelt egy nominációt. A történet egy észak német protestáns község békéjét feldúló rejtélyes események sorozatát meséli el a falusi tanító narrációjának kíséretében, aki maga se érti pontosan mi is történt valójában. Az alkotás első érdekessége rögtön ehhez a megoldáshoz köthető, egyrészt a tanító karaktere, aki végig meséli a történetet se tudja mi állt a nyugtalanító bűncselekmények hátterében (ez nem spoiler, hiszen ezzel kezdődik a cselekmény), így a film nem kínál megfejtést a látottakhoz, fontos szerepet hagy az ember fantáziájának és érzéseinek. Másrészt nem tudjuk pontosan, hogy a történethez képest mikor eleveníti fel az eseményeket, azt ugyan a film végén pár tőmondatban megtudjuk hogy alakult az élete, de kevés a konkrétum. Ez az óriási szabadság, amit a néző kap a filmtől pedig egyszerre sült el rosszul és jól. Rossz, hogy a kirakós nem áll össze egy egésszé, mint ahogy azt egy hasonló kaliberű misztériumok övezte alkotás esetében már megszokhattuk, viszont egyben jó is, hiszen így mi vonhatjuk le a tanulságot a látottak alapján. Haneke feltette a kérdést, de választ már magunknak kell adni rá. A kérdés pedig az, ki a bűnös?

A film minden percében érződik a már-már elviselhetetlen feszültség, a háború előtti utolsó békés éveket átható nyugtalanság. Mesterien vitték vászonra az észak német faluban zajló élet minden apró rezdülését. Részletesen mutatja be a kommuna életét, a bárótól a parasztig, a csecsemőtől a vénekig, az 1910-es évek német társadalmának aprólékos tablója A fehér szalag. A részletgazdagságnak köszönhetően pedig megismerjük a felszínen idilli falu lakóit, és itt érezhetően lubickol Haneke, ugyanis ez az, amihez a legjobban ért: bemutatni az emberi lélek legmélyebb, legsötétebb zugaiban lakozó gonoszságot. A nézőt erősen megviselik érzelmileg a felkavaró képsorok, a község családjainak életébe legintimebb betekintést enged A fehér szalag. Mindezt pedig dokumentarista, naturalista módon teszi, fekete-fehér színvilágban, tele rejtélyekkel és erőszakkal. A film leginkább beteg és durva részei azok, amikor a lakók gyerekeihez fűződő viszonyát mutatja be. Ezek az epizódok beköltöznek az ember bőre alá, érezzük a puskaport a levegőben, érezzük minden gyerek olyan, mint egy ketyegő bomba, a rengeteg elfojtott indulat és önmegtartóztatás, a képmutató jó modor, ami minden napjukat végigkíséri, előbb-utóbb kitör belőlük, méghozzá agresszió formájában. A céltalan (mondhatni gyerekes), értelmetlen brutális bűncselekmények sorozatának okaira világít rá a film. Lelkileg zaklatott, feldúlt gyerekekből feltörő agresszív bosszú az egész falu, a világ ellen? Meglehet, de valóban a gyerekek a bűnösök?

Az érdekes az, hogy a gyerekeket mégsem ismerjük meg igazán, hiszen alig szerepelnek a vásznon, ha mégis akkor se igen beszélnek, csak hallgatják a szüleik aktuális faszságait, így motivációikkal se lehetünk tisztában (ha voltak egyáltalán), az igazi jellemrajzokat a felnőttekről írja Michael Haneke és ahogy egyre mélyebb betekintést nyerünk ezeknek a szörnyetegeknek az életébe, néha bizony felfordul az ember a gyomra. Viszont nem bűnözőkről vagy pszichopatákról szól a történet, és ettől érzi magát kényelmetlenül a néző, átlagembereket mutat be Haneke, megismerjük az orvost, a bárót, egy parasztembert, a lelkészt, az intézőt, a bábaasszonyt, és ezek ocsmány, beteg titkait. Olyan mély pokoljárásban részesít minket a film, valahol az emberben lakozó mélységes sötétség birodalmában, hogy attól senki sem szabadul egykönnyen. A film meglehetősen komor és sötét hangulatú, néha azonban felüti a fejét a remény, gondolok itt első sorban a lelkész legkisebb fiára, aki talál egy sérült madarat, akiről gondoskodni szeretne, vagy a tanító és egy lány között kibontakozó szerelmi viszonyra.

A lakók összezavarodva keresik maguk körül a bűnöst és kérdezgetik, vajon ki tette, ki a felelős mind ezért? Pedig a bűnösök ők maguk. Közvetve ugyan, de övék a felelősség, szörnyet teremtettek, ami annak fényében válik még érdekesebbé, ha az ember elkezd számolgatni és bele gondol, melyik történelmi korba is érkezünk, mire a gyerekek felnőtté válnak. Ezek viszont már spekulációk, ahogy ez is: mi lesz a falu sorsa a történtek után? Minden megy tovább a régi kerékvágásban, vagy a háború tisztítótűzként elsöpörte a faluban lakozó gonoszságot?

A néző csak találgathat, hiszen a tanító elhagyta a kommunát, ahogy idővel a film is véget ért, jó adag kérdőjelet maga után hagyva, mi pedig dermedten bámuljuk, ahogy az utolsó kép rajta a templomban ücsörgő tettesekkel elhalványul és lepereg a szemünk előtt a stáblista, majd megkérdezzük magunktól: ki volt a bűnös? Az érzelemmentes hagyományos nevelés, az emberi lét alapvető romlottsága, a bűnös, elfajzott kor, amelyben éltek? Ki volt a bűnös?

95%

IMDb: 7,8/10

L.van Dussen