A szmogban fuldokló metropolisokon át, a keleti zen kertek csendjéig, több mint húsz országon átívelő interkontinentális meditációra invitálja a nézőt Ron Fricke, rendező-operatőr, az immáron húsz éves, de erejéből mit sem vesztő Barakában.

A Baraka ’92-ben nyűgözte le elsőként a vállalkozó kedvű mozilátogatókat, akik jegyet váltottak egy kétségkívül kísérleti filmes vállalkozásra, ugyanis Fricke azóta szűk körben kultfilm státuszt kivívó mesterműve végig vékony vonalon egyensúlyoz az audiovizuális meditáció és a dokumentumfilm zsánerek között. A filmnek persze voltak szellemi elődei, hiszen a szintén ünnepelt Reggio féle Qatsi – trilógia első két darabja, a Koyaanisqatsi és a Powaqqatsi már a nyolcvanas években sikerrel abszolválta a Baraka által is alkalmazott nonverbális narratívát. Fricke, aki a Koyaanisqatsi vezetőoperatőreként már a legelső meditatív dokumentumfilm munkálatainál megismerkedik a forradalmian új filmnyelvvel, bő tíz év múlva tökéletesíti a progresszív stílust és immáron az operatőri mellett rendezői munkálatokat is magára vállalva elkészíti első egész estés filmjét, a Barakát.

A címben szereplő Baraka szufi kifejezés, amely áldást jelent. A rendező személyes interpretációm alapján magára a Földre, a mindent körülvevő természetre és annak sokszínűségére utal, melyet az ember szisztematikusan igyekszik elpusztítani. A mű megtekintése teljes szellemi nyitottságot és koncentrációt igényel, hiszen nagyon eltérő mindattól, amit eddig tapasztalt az ember egy film, vagy akár dokumentumfilm esetében. Ugyanis itt nincsenek a fülünkbe duruzsoló Attenborough-ók, nincsenek színes diagramok, statisztikák, amik magyarázzák a látottakat, csak a film van és az individuum, frontálisan, közvetítő nélkül, így kizárólag rajtunk múlik mennyire sikerült átadnunk magunkat a nem mindennapi élménynek, mennyire vagyunk készek kitárni az elménk, hogy a képek gondolatokat ébresszenek bennünk és, ha hagyjuk, érzelmeket váltsanak ki belőlünk. A Baraka nagyon leegyszerűsítve a globalizációról és az eltűnő kultúrákról szól. Fontos még pár gondolat erejéig beszélni az egyedi stílusról, melynek keretei közt elénk tárja a világról szőtt gondolatait Fricke. A verbális kommunikáció minden formáját kerülő film végtelenül letisztult, vagy ha szükséges, épp zavaros képi világgal kompenzálja, a hagyományos emberi társalgási formák hiányát. A lélegzetelállító vizualitás nagyon könnyen bevonja a nézőt és a film végén úgy éljük meg a látottakat, mintha egy impresszionista vers sorait lapoznánk. De, ahogy a vers esetében, úgy itt sem mindegy, melyik versszakot olvassuk elsőként. Hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy a Baraka emlékezetes jelenetsorai önmagukban is megállnák helyüket, azonban ez tévedés, hiszen nem véletlenül fogták egy csokorba őket az alkotók. A mű tudatosan hat az elménkre és hagyja, hogy fokozatosan egyre mélyebbre süllyedjünk saját magunkba. Éppen ezért szokás a Baraka, valamint szellemi örököse a Samsara által kínált élményt a meditációval párhuzamba vonni. A film tudatosan felépített cseppet sem konvencionális impressziók egyvelege, de mit sem érne a lehengerlő vizuális élmény benne foglalt gondolatok nélkül.

A film jó magyarázatot kínál azok számára, akik keresik a választ a nyugati öngyűlölet eredetére. A mű két féle emberi utat mutat be nekünk, a természet és polgárosodás útját, ami az ember és az általa teremtett kultúra házának egy-egy szobája. Azt hihetnénk, hogy civilizáltnak lenni az, ha nem bőrgatyában ugrálunk a dzsungelben, pedig nem. A civilizáltság műveltség és tudás, ami nem feltétlenül materiális, éppannyira lehet spirituális, amit nem lehet felhőkarcolók számában mérni, se képletekbe fojtva megmagyarázni. És ez az a tudás, ami a modern ember életéből kiveszett. A világ felgyorsulását és a nagyvárosi emberek egymás iránti közönyét rendkívüli képsorok teszik emlékezetessé. A time-lapse alkalmazása ezen szegmenseknél nagyszerű döntésnek bizonyult. Ezzel az életfelfogással szemben pedig ott állnak bolygónk kis törzsi közösségeinek lakói. A hanyatló, letűnőfélben levő kultúrák, akiknek életük alapját képezi a spiritualizmus valamint a természet közelsége. Külső szemlélőként a bemutatott rituálék egészen abszurdnak, sokszor ijesztőnek hatnak, ami nagyon jól szemlélteti a norma sokszínűségét, hiszen mindannyian csak magunkhoz viszonyítva tudjuk szemlélni a világot. A mű erős párhuzamokat von, sokszor teljesen más környezetet, akár országot, kultúrát kapcsolt össze egy vágással, de mi is a filmben dúló fő konfliktus?

Egy szóval maga a globalizáció, a népek, kultúrák egy nagy nyugati értékrendre fektetett integrációja. A film pedig pont ennek a folyamatnak a létjogosultságát kérdőjelezi meg, hiszen az ember embersége épphogy a végtelen sokszínűségében rejlik. A Baraka bemutat óriási világvárosokat, amikről azt is nehéz megmondani, melyik földrészen találhatóak és velük szemben apró kommunákat, melyek már a feledés felé tartanak. Egy felszínes értékeken nyugvó gépiesedett életforma és egy mély spirituális természet közeli létállapot. Melyik a civilizált? A cinema-verité filmkészítés egy húsz év elteltével is fényesen csillogó ékköve a Baraka, ami kortól függetlenül várja, hogy elvesszünk benne.

85%

IMDb: 10/8,6

L. van Dussen