Az Út a vadonba a vele egy kategóriába sorolható film- és könyvtársaival ellentétben, gyakorlatilag egyedüliként képes volt arra, hogy ne egy korszak jellegét és ideológiáját (vagy annak hiányát) örökítse meg -ahogyan többek között Kerouac: Úton-ja (és a könyv filmváltozata) tette, mely a hatvanas évek ellenkultúrájának és napjaink tinilányainak Bibliájává avanzsálódott-, hanem gondolatiságát tekintve időtlen és egyetemes érvényű legyen.

A film a huszonéves Christopher McCandless (Emile Hirsch) életének valós eseményeit dolgozza fel (melynek részleteit Jon Krakauer oknyomozó riporter tárta fel a film alapjául szolgáló, azonos című könyv keretei között), aki 1990-ben mindent és mindenkit hátrahagyva felkerekedett és két év alatt minimális költséggel bejárta Észak-Amerikát.  Útja során végül Alaszkában kötött ki, ahol magára és a természetre hagyatkozva élt több mint három hónapot a letaglózóan gyönyörű, de kegyetlen északi vadonban. Főhősünk kalandja kezdetén levette nemcsak álarcait, hanem a nevét is: ettől fogva magát Alexander Supertrampnek (Főcsavargónak) nevezte. Indulása egy az újjászületésével és útja során bejárja az emberi élet minden szakaszát, a születéstől egészen a halálig.  

Christopher privát-zarándoklata felfogható menekülésként az elkényelmesedett fogyasztói társadalom rákfenéi és saját családtagjainak és környezetének (élet)hazugságai elől, illetve  valamiféle útkeresési szándék és individuumfejlesztő tényező is szerepet játszhatott az elindulásában. Kezdetben szilárdnak tűnő értékrendje és elvei a kilométerek növekedésével és az idő múlásával egyre inkább amorffá válnak: a materiális utazás és a világ megismerése magával vonja a lényünk feltárását és vizsgálatát is. Kalandjai során született gondolatait, következtetéseit naplójába jegyzi le: „A körülményeknek nincs értéke. Csak annak van értéke, ahogyan viszonyulunk a helyzethez.” A huszadik század egyik legnagyobb magyar költője, Weöres Sándor -akinek többek között az egyik (ha nem a) legszínvonalasabb Tao Te King fordítást  köszönhetjük- a következőképp fogalmazta meg ugyanezt a felvetést: "Ha egy tányérról levest ettél, az üresen maradó tányérra azt mondod: piszkos; pedig nem tapad rája más, mint annak a levesnek maradéka, melyet előbb mint tisztát ettél. A trágya a szoba közepén mocsok, a gabonaföldön éltető erő. Így van mindennel, ami tisztának vagy mocskosnak tűnik; semmi sem önmagában jó vagy rossz, csak a helyzete szerint."

A világunkban túlságosan nagy szerepet kap az anyagi és érzelmi biztonságra való törekvés, melynek feltétlen velejárója az elkényelmesedés. "Semmi sem rombolja jobban a kalandvágyunkat, mint a biztos jövő." -írja a főszereplő. –"Az embernek semmit sem szabad birtokolnia azon kívül, amit egy hátizsákban magával vihet.” Úgy halunk meg, ahogy születünk, senki többet magával nem vihet a túlvilágra, mint az élményeket és tapasztalatokat, amiket földi léte alatt átélt. Gondolataival összeegyeztethető a Thoreaui filozófia, ami kétségtelenül hatással volt rá, mikor az útrakelés mellett döntött. A történetben számos drámai helyzet adódik, melyek közül talán a legkiemelkedőbbek Christopher vadon-létének utolsó napjai, hetei, mikor -érezvén a halál közeledtét- radikálisan átértékeli az életét. Annak ellenére lehet ezt érzékelni, hogy a végső napokban naplóbejegyzéseinek száma és terjedelme is jelentősen lecsökken, viszont lejegyzett gondolatai, mondatai aforizmaszerűvé válnak.  

A rendező, Sean Penn képes volt valóban feldolgozni, nem pedig rabszolga módra lemásolni az alapművet. Christopher McCandles életútjának intervallumokra bontása (születés=elindulás; gyermekkor=találkozás egy gondoskodó házaspárral; fiatalkor=intim kapcsolat lehetősége egy lánnyal; felnőttkor=munkavállalás; időskor=szemlélődés, bölcselkedés, halál) egyrészt kellemesen részekre osztja a filmet, másrészt személetes szimbolikát kölcsönöz neki. S ha mindez nem lenne elég, Eddie Vedder sajátos folk rock stílusában felejthetetlen filmzenét írt az Út a vadonba-hoz, ezzel nagymértékben hozzájárult az alkotás hibátlan atmoszférájának megteremtéséhez.

Ugyanakkor a film egy percig sem állítja, hogy Christopher McCandless életútja helyes, vagy követendő példa lenne. A története viszont kiváló lehetőségnek bizonyul perspektívánk kiszélesítésének tekintetében, hiszen hangsúlyozza az életfelfogások diverzitását és az élet kiszámíthatatlanságát. Számára az útrakelés egy tiszta s romlatlan világ felé elengedhetetlen volt, hogy maga is igaz és őszinte lehessen. Sugallja, hogy az útrakelés (fizikai és/vagy szellemi síkon) és az út a lényeges, nem pedig a cél, ahová megérkezünk. És hogy miképp konkretizálódik bennünk eme utazás? Nos, az csak rajtunk áll.

 „Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni.
Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét.
Elpusztítani mindazt, ami nem volt Élet,
Hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.”

-Henry David Thoreau

100%

IMDb: 10/8,3

Guriga