A Lavina rendezője ismét bevitte a gyomrost legújabb társadalmi szatírájával.

Ruben Östlund, a 21. századi férfi-nő kapcsolat diszfunkciójának vizsgálata után újra döcögős terepre vezeti a nézőt. Így született meg A Négyzet. Az érzékeny szociális kommentárhoz ismét sikerült egy összetéveszthetetlenül egyedi hangot megütnie a svéd rendezőnek. Végső soron ez az a plusz összetevő, ami képes kiemelni egy művészt a sok közül, mégis Östlund második cannes-i belépőjén (ami nem mellesleg már Arany Pálmát ért) túl sokat bízott szokatlan stílusára. A film következetesen szórakoztató, mégis pontosabb lett volna, ha kissé rövidebbre szabják a végső vágásnál. A fekete humort remekül adaptálja a rendező az abszurd hangneméhez és a supsensetől feszülő jeleneteket képes társadalmi mondanivalóval árnyalni. Ezáltal válik sokszor kifejezetten kényelmetlenné a moziszék a néző ülepe alatt: kicsit úgy érezzük, mintha olyat látnánk, amit nem szabadna. Sajátos módon karcolja a liberális értelmiségi publikum (azaz a célközönség) énképét. Paradox módon pont A Négyzet megtekintése során szakadunk ki két és fél órára a „négyzetből”. De mi is pontosan a címbe foglalt Négyzet?

A Négyzet, az az interaktív installáció, melynek értékesítésén ügyködik a kortárs művészetekre szakosodott múzeum fő kurátora, Christian. Az abszurd kalandok sorozatán átvergődő középkorú, megnyerő férfihez fűződő viszonyuk végig képlékeny marad a cselekmény sodrásában. Van, hogy együtt érzünk vele, néhol megszánjuk, máskor megvetjük. A felső társadalmi rétegek habkönnyű sznobizmusában ejtőző múzeumi alkalmazott minden cselekedetével próbálja palástolni, mekkora hipokrata is ő valójában. Végső soron legújabb szociálisan érzékeny modern kiállítása is csupán a nagypolgárság kollektív képmutatása. A tucatnyi alkalommal elismételt frázis, miszerint A Négyzet, egyfajta safe space társadalom szimbóluma, amin belül mindenkit egyenlő jogok és kötelességek illetnek meg, illetve ahol a közös biztonság és megértés palástja köt össze szegényt, gazdagot, tulajdonképpen egy szabadelvű Európa elé csúsztatott torztükör. A Lavinában a posztfeminista, modern férfi tehetetlenségét és szorongását boncolgatta Östlund, új filmje azonban sokkal kevésbé fókuszált, amiből nem feltétlenül sikerül erényt kovácsolnia.

A történet kezdetén egy meglepően levezényelt rablás keretében kirabolják Christiant. Érdekes adalék, hogy a Lavinához hasonlóan itt is egy mobil áll a konfliktus centrumában, amit egy sajátos megoldással próbál visszaszerezni. A telefon nyomkövető alkalmazása Stockholm egyik zűrös lakótelepéhez vezeti hősünket, aki ahelyett, hogy becsöngetne a lakásokba, minden postaládába elrejt egy fenyegető üzenetet, ahol kijelöli, hogy juttathatják vissza hozzá elemelt ingóságait. Az ehhez hasonló finom aktusok miatt kár, hogy belerondít az összképbe a rendező didaktikussága. A hajléktalanok folyamatos mutogatása már-már tolakodóan beszéli bele kommersz társadalomkritikáját a befogadóba. A nagyvárosi nyomor és a modern múzeum világának kontrasztba állítása csak azért nem unalomig ismételt, mert olyan magával ragadó stílusban mulat a politikailag korrekt svéd eliten. Östlund lendülete végig kitart, de túl sokszor veszít erejéből, így sajnos erősen érződik a terebélyes játékidő.

A lehető legsterilebb környezetben játszódó szatíra tárgya az emberben lakozó bestia. A fenevad, amit csak akkor hívunk felszínre, ha a társadalmi normák csődöt mondtak. Így a cselekmény végletekig kiélezett konfliktusait mindig erőszakkal próbálják feloldani. A hipnotikus majomember szekvencia az elmúlt évek egyik legerősebb jelenete. A provokátort alakító Terry Notary (aki A majmok bolygója filmekben volt motion capture színész) ijesztő prehisztorikus figurája megkoronázza és pontosítja az összképet. A Stanford kísérletet idéző sokkoló éttermi jelenet, végtelenül pesszimista képet fest arról, meddig is tűrjük embertársaink nyilvános megalázását. Hisz hiába építettünk civilizációt magunkat köré, még mindig a dzsungelben vagyunk.

80%

IMDb: 8,3/10

L.van Dussen