Ha egy film úgy reklámozza magát, hogy „az Itt a vége alkotóitól”, akkor már alapból egy nem túl szofisztikált humorú alkotásra számítunk, de a készítők még így is jócskán túlmentek a jó ízlés határán.

A Seth Rogen által képviselt humor nagyjából kimerül a fingós-hányós-füvezős poénokból, ennek ellenére tisztességes iparosnak tartom és egy alapvetően szerethető figura, viszont egy héten kettőnél több alkotás a filmográfiájából tartós agykárosodáshoz vezethet. A Rossz szomszédság másik főszereplője a helyes középiskolás jó fiú skatulyából kitörni készülő Zac Efron az előbb említett három jellemvonáson túl ez idáig nem igen kecsegtette meg színészi vénáját, és ha nem is ezzel a filmmel szerette volna bezsebelni első Oscar-ját, azért szöges ellentétét kellett vászonra vinnie, az eddig nagy általánosságban általa megformált karakterekhez képest. Így engem a bivalyerős kritikai, valamint közönségsiker és az ötletes alapkoncepció elcsábított a moziba, és ha csalódni nem is csalódtam, itthon nagyon sok embernek nem fog tetszeni.

A történet két szomszédos ház lakóinak problémás kapcsolatáról szól, az egyik oldalon egy idilli családi fészek, ahol az újdonsült szülők (Rose Byrme és Seth Rogen) próbálják megszokni a házas életet, a másikon egy mindenre elszánt diákszövetség, többek között a tini lányok posztereiről frissen szabadult Zac Efron-nal, James Franco öccsével és Christopher „Mother Fucker” Mintz-Plasse-al. A konfliktus adott, mégse hoznak ki belőle sokkal többet, mint ahogy hangzik. A film csupán másfél óra mégis korán elveszti az érdeklődést, nem azért mert eseménytelen, hanem mert az egymás folyamatos szívatása egy idő után egyhangúvá és ízléstelenné válik. De valljuk be a cselekmény ritmusa, felépítése nem igazán érdekel senkit, amíg jókat röhögünk a film közben. És röhögünk.

A film poénjainak túlnyomó része a mai fiatalság számára élvezhető, majdhogynem kizárólag. Rengetek az olyan poén, aminek a megértéséhez szükséges egyfajta háttér információ ismerete, ez az Itt a végénél is probléma volt, rengeteg az utalás különböző filmekre, sorozatokra, közszereplőkre stb., ami egy szűk közönség számára élvezhető ugyan, de nem hiszem, hogy csak a 25-30 év alattiak szeretnének egy jó vígjátékot látni, és se a film előzeteséből, se a marketingjéből nem derült ki, hogy egy ilyen kis rétegnek szól a poénok jelentős hányada. De ez a kisebbik baj a film humorával, ugyanis van pár olyan piszkosul alpári jelenet, amiknél nagyon le kell menni alfába, hogy valakinek mosolyra görbüljön a szája. Ezekből nem szeretnék példákat hozni, mert nyomdafestéket nem tűrő gusztustalan dolgokról van szó, aki esetleg megnézné a filmet, azt tudni fogja, mire/mikre gondolok. De mégis röhögünk, mert a karakterek viccesek és jót derülünk rajtuk, ahogy az abszurdabbnál-abszurdabb szituációkba csöppenek. Így összességében nem lehet haragudni a film humorára, mert egyszer nagyon jól el lehet rajta szórakozni és egy kis tanulsággal is szolgál a film.

A sztori a felelősség vállalás és ezzel együtt a felnőtté válás témakörét járja körül. A friss házaspár az elvesztett, független, szabad múltját, a macsó egyetemista pedig a hedonista életmódja miatt talán számára elérhetetlen jövőt látja a szomszédban. Ez akkora mélységet kap, ami egy ilyen kaliberű filmtől elvárható, de jelenléte kétségtelen és ez mindenképpen a film erélyei közé sorolandó.

A Rossz szomszédság még úgyis egy jó vígjáték, hogy a sztori nem egyszer ízléstelenségbe fordul át, viszont ha ezeken túltesszük magunkat, akkor egy alapvetően szórakoztató, könnyed filmet élvezhetünk végig.

70%

IMDb: 10/7,2

L.van Dussen