A torokszorongató, feszültséggel operáló, nem éppen szelíd tónusú skandináv krimik és thrillerek után idén nyáron északi barátaink végre vidámabb vizekre hajóztak és egy viszonylag szórakoztató mozit hoztak magukkal.

Az elsőfilmes Felix Herngren alkotása az összképet tekintve hagy némi kívánnivalót maga után. Felix, a nálunk csak svéd Rejtő Jenő-ként emlegetett, Jonas Jonasson 2009-es bestseller-ét vitte vászonra és az alapmű ismeretének hiányában sokszor nem igazán lehet megmondani, hogy jól-e, vagy rosszul. Sanszos, hogy inkább rosszul...

Gondolom az írásom címéből már kiderült, hogy a film erősen hajaz a Forrest Gump-ra és sikerült összehozni annak a kicsit szegényesebb, európaibb és persze morbidabb változatát. A történet szerint Allan Karlsson 100 éves lett. Ez az információ azonban elkerülte őt és képtelen egy helyben megmaradni, ami nem is csoda hiszen egész életében úton volt. Allan egy váratlan pillanatban úgy dönt, hogy meglép az őt fogvatartó idősek otthonából. Kimászik az ablakon és elindul élete utolsó, és talán legnagyobb kalandjára. Ekkor a cselekmény szétválik és két síkon fut tovább. A mérföldekkel humorosabb, kreatívabb szál a XX. század alternatív történelmét meséli el, természetesen Allan életén és rálátásán keresztül. A főhős az eseménydús múltszázad legtöbb kulcsfontosságú momentumának szemtanúja. Mindig jókor van jó helyen, így sokszor fordít a történelem kerekén. Ezt azonban mindenféle motivációt és ideát nélkülözve teszi meg. Nem hajtják emelkedett eszmék és nem tartozik különösebben sehova. Allan végtelenül egyszerű ember, aki amellett, hogy érzelmileg megrekedt (nő sem volt soha az életében, aminek okát a film elég hamar az arcodba vágja) csak egyetlen dolognak él a világon: a robbantásnak. Ebben viszont vérprofi...

A másik cselekményszál elég vérszegényre sikerült és sajnos ebből látunk többet. A jelenben játszódó eseményekkel a film nem igazán tud mit kezdeni. Az ok pedig leginkább a rosszul megírt (vagy rosszul adaptált) karakterekben keresendő. Főszereplőnk például egészen a film végéig idegen marad a nézőtől, ezért nem tudunk vele azonosulni sem. Nem túl hiteles az, ahogy teljesen szenvtelenül fogadja embertársai halálát, és különösebben semmilyen érzelem nem ül ki az arcára. Ezen a Svédországban közkedvelt komikusszínész, Robert Gustafsson sem tud segíteni és gumiarca gyakran meg sem rezdül. A képi világ is sokkal gyengébb, mint a kvázi történelmi jeleneteknél. A poénok többsége pedig bárgyú. Morbidításból azonban nincs hiány. Ha a kedves olvasó ízlésvilágától távol áll az, ahogy idős emberek minden rossz szándék nélkül csupán szenilitásból embert ölnek, akkor kerülje el ezt a filmet. Akiknek viszont bejön ez a fajta fekete humor, azoknak kötelező, mert komikus halálesetből nem lesz hiány...

A főszál gyengébb mivolta a rossz adaptálásnak tudható be, hiszen J.J. legjobb tudásom szerint egyenlő arányban osztotta fel könyvét a két történetszál között. A jelenből a múltba való visszatekintést öncélú flashback-ekkel oldották meg és hiába parádés az abszurd történelmi utazás, ha a két cselekményszál nem alkot együtt egy szerves egészet. A múlt felidézése nem mozdítja előre a cselekményt és nem teszi kerekké a mondanivalót sem. A mondanivaló pedig hát... Elég annyi, hogy valahol már láttunk ilyet, sokkal összetettebb és igényesebb körítésben.

A negatívumok ellenére a svédek Forrest Gump-ja egy minden szempontból üdítő és szerethető alkotás lett. Ha a poénok sokszor nem is túl erősek, a forgatókönyvben akadnak hibák, és úgy érzed, hogy ilyet már láttál, a mosolyt mégis sokáig nem tudod letörölni a képedről. A  százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt egy nosztalgikus roadmovie a spontaneitásról és az egyszerű életszemléletről.

80%

IMDb: 10/7,1

Erton