MacFarlane, ne rohanj a vesztedbe…

A címben használt anglicizmusról annyit, hogy ahogy azt tettük az In Bruges-nél, itt sem vagyunk hajlandóak a nekünk nem kevés álmatlan éjszakát okozó magyar címet használni, erre nem is szeretnék több szót fecsérelni, akinek ilyen alacsonyan van az ingerküszöbe az menthetetlen. De térjünk a tárgyra, a filmet Seth MacFarlane, a Family Guy őrület és a Ted megalkotója álmodta vászonra. És hát valljuk be, a Ted akkora siker volt, hogyha a direktor egy garnélarák és egy fésű bohókás szerelmi történetéből szeretett volna filmet csinálni (más kérdés, hogy egy Family Guy-os gegnek tökéletes lenne), akkor is jóformán úgy kellett volna futnia a producerek pénze elől. Mert hát úgy tartja a mondás, hogy az álomprojektedet rögtön az első sikered után dobd be, mert akkor még a legnagyobb szart is örömmel finanszírozzák a busás haszon reményében. Sajnos ezzel a filmmel pont ez a helyzet, habár azt azért remélem, hogy nem ez volt MacFarlane legnagyobb dobása, és még tartogat jó néhány ütős vígjátékot a tarsolyában, hiszen időtlen idők óta, ő az egyetlen karakteres komikus Hollywoodban, még úgy is, hogy új filmjével tisztesen mellétrafált.

A történetről annyit, hogy ezt már láttad. Teljesen klisés kelléktárral gazdálkodik a film, komolyan a fő cselekményszál egy vicc, de a legrosszabb fajtából, könyörgök, ezt hiánytalanul megkapjuk a legízléstelenebb romkomtól is. Ehhez mérten pedig indokolatlanul hosszú a film. Seth MacFarlane színészi debütálása viszont egész biztató, ugyan nem állította magát túl nehéz feladat elé, de életvidám mosolya pedig még mindig fel tudja villanyozni az ember napját. A többiek is rendben vannak, ha pedig Liam Neeson-nak az volt a célja a filmmel, hogy leégesse magát, akkor maradéktalanul elégedett lehet, egy kép fog megmaradni a filmből róla, de az nagyon. Viszont itt meg kell említeni a film egy nagy erősségét: zseniális cameo-k vannak benne, amiket természetesen nem fogok ellőni. A körítésről lehetne hosszasan beszélni, csak nem érdemes, egy vígjátéknál ott áll vagy bukik minden, hogy vicces-e. Nem az. A film azt várja el tőled, hogy süllyedj le arra az értelmi szintre, amit ő képvisel és kacagj önfeledten olyan zsigeri dolgokon, minthogy káromkodnak vagy finganak, esetleg hasmenésük van vagy szájba hugyozza őket egy birka. Eddig se tartozott MacFarlane erényei közé a mértékletesség vagy a visszafogottság, viszont a jó humor igen. Néhol ugyan itt is mosolyra/félmosolyra görbül az ember szája, de ezek ritka pillanatok, kivéve, ha szórakoztat, ahogy a képedbe szarnak, szó szerint.

Az A Million Ways to Die in the West nem jó vígjáték, nem tudott szórakoztatni, piszkosul alpári volt, ennek ellenére egy nyár eleji mozizásnak talán megér egy próbát, minden estre a Ted rendezőjétől többet várna az ember.

55%

IMDb: 6,3

L.van Dussen