„Ne ess kétségbe: az egyik lator üdvözült.

 Ne reménykedj: az egyik lator elkárhozott.”

                                                                     - Szent Ágoston

 A Kálvária című ír drámát annyi filmfesztivál tűzte ki versenyprogramjára, hogy összeszámolni is nehéz, a Sundance filmfesztivál és a Berlinale mellett, többek között hazánkban is megtekinthető volt a Titanic-on, viszont egyenlőre nem tudok arról, hogy forgalmazásba kerülne itthon, szóval könnyen lehet, egy újabb remekmű kerüli el a hazai mozikat, ugyanis a film elképesztően jól sikerült.

A koncepció gyakorlatilag egy olyan kérdés, amin már mindannyian elgondolkoztunk párszor: vajon ha egy körözött gyilkos meggyónja tettét, hogy cselekszik a pap? Megőrzi titkát, vagy feladja őt a rendőröknek? Melyik döntés az erkölcsös? A Fogságban című filmben a tiszteletes Salamoni döntést hozott és nemes egyszerűséggel megölte az aktuális gonosztevőt, itt azért komplikáltabb a helyzet, ugyanis a Brendon Gleeson által játszott atyának elmondja valaki a gyóntató fülkében, hogy kisgyerekként rendszeresen molesztálta egy helyi pap, ezért egy hét múlva rajta fog revansot venni kollegája múltban elkövetett tetteiért. A filmnek így a kezdetektől adva van egy nyugtalanító krimi vonulata, hiszen hősünk a kezdetektől ismeri a kisvárosban élő leendő gyilkost, csak a néző előtt marad ismeretlen a személye. A Kálvária nem reked meg a csattanóra kihegyezett krimik szintjén, rengeteg nagyon érdekes kérdést fogalmaz meg.

Az ír John Micheal McDonagh, akit a 2011-es „A guardista” című feketekomédiájáról ismerhetünk, hosszú idő óta beszél újra az egyházat övező problémákról, sztereotípiákról. A sokkoló nyitójelenet után (konkrétan a filmben elhangzó első mondat az, hogy már hét évesen ismertem az ondó ízét…) megismerkedünk a kis város lakóival, akik mind kritikusan viszonyulnak a Katolikus Egyház intézményéhez. Előkerül itt a köztudatban élő pedofil pap rémképe, az Egyház pénzéhsége, a múltban, főleg ugye a középkorban elkövetett bűnei, a konzervatív világnézethez való ragaszkodás viszontagságai, a történetben előkerül egy meleg hím prosti és egy fekete férfi is, szóval jó sok minden. A film kritikus szigorúsággal tekint az Egyházra, de egy percig se ostorozza azt, hiszen a fő ellenérv végig jelen van. Ez pedig nem más, mint James tiszteletes.  

„Igen, de mi a hit? A legtöbb ember számára csak félelem a haláltól. Semmi több.”

James atya egy a felszín alatt végletekig magányos, szorongó, sérült emberek sokaságával él, valahol egy vadregényes ír városkában. Az itt élő meghasonlott emberek között jár-kell hősünk, aki tudatában van annak, hogy utolsó hetét éli, sőt az elkövető személyével is pontosan tisztában van, mégis a közösség tagjainak rendeli alá magát. McDonagh arról beszél, hogy lehet korrupt az Egyház, a vidéki papok, kis egyházi személyek kis cselekedetei azok, amik megőrzik az Egyházat régi szellemében. Az élet nehéz, az embereknek szükségük van támaszra, hogy átlendüljenek a problémáikon. A film üzenete tehát nagyjából úgy foglalható össze, hogy ahogy az embernek, úgy az Egyháznak is meg vannak a maga problémái, melyeken át kell tudni lendülni, a vallás és a hit pedig itt léphet be képbe az életünkben, hiszen épp ekkor tudnak a legtöbbet segíteni számunkra. A film rengeteg szegmensén el lehet gondolkodni, engem a Kálvária ezen vonulata fogott meg a legjobban, de többszöri megnézés esetén biztosan még több elgondolkodtató tartalmat fedezhet fel benne az ember. Annak ellenére, hogy egy nagyon okos filmről beszélhetünk a Kálvária esetében, bőven akadnak negatívumai is. A dialógusok néhol túl mesterkéltek, túl irodalmiak, így kicsit kizökkentenek a filmből, valamint pár kivételt leszámítva többségében a színészi játék sem túl meggyőző.

A Kálvária, ha moziba kerül, ha nem érdemes így vagy úgy (ha nem kerül moziba, akkor ugyebár inkább úgy) megtekinteni, még akkor is, ha messze nem egy makulátlan alkotás, hiszen rengeteg értékes mondanivalóra lelhet benne az ember.

75%

IMDb: 10/7,6

L.van Dussen