A bíróval kapcsolatban végig vegyes érzések kavarogtak bennem: sokszor nem tudtam eldönteni, hogy most egy nagyon jó vagy egy nagyon rossz filmet nézek, az igazság valahol a kettő között lehet.

Robert Downey Jr. a leglazább arc a bolygón, őszintén, ha megkérdeznék tőled, kivel buliznál végig egy péntek estét, az emberiség többsége nemtől függetlenül Vasembert választaná. Na, igen, de Downey Jr. Vasember? Természetesen nem, ő jobb színész annál az egy szerepnél, de mióta először magára ölthette a kultikus páncélt, nem igen szabadul tőle (átvitt értelemben bár, kitudja). Népszerűségi indexe az egekben, ráadásul ő a legjobban kereső homo sapiens Hollywoodban, ő mégis érzi azt, amit mi, hogy bele került egy olyan skatulyába, amiből minden valamire való színész kitörni igyekszik. Tehát itt kezdődik történetünk, Robert Downey Jr, a milliomos, géniusz, playboy és emberbarát jelzőknek búcsút intve bújik bele egy jogász bőrébe és…játszik el egy milliomos, géniusz, playboy és emberbarát csávót? Helló Vasember öltönyben!

Nem értem, ennyire azonos ezzel a szereppel vagy elfelejtett más milyet eljátszani? Tiszta Johnny Depp effektus. Az egész történet úgy van felépítve, hogy ez egy Downey Jr. one man show (nem is emlékszek olyan jelenetre, ahol ne lett volna a vásznon), mégis Robert Duvall köröket ver történetbeli fiára még úgyis, hogy a régi nagy szerepeit meg se közelítő tartalékenergián teljesít. Apropó történet, a szinopszis szerint a nagyvárosi, milliomos, géniusz, playboy és emberbarát ügyvéd anyja halálhírére utazik haza a legkevésbé sem idilli családi fészekbe, ahonnan menne is el, amilyen gyorsan csak tud, azonban keménykezű, bíró apját gyilkosság vádjában őrizetbe veszik. Az ügyvéd fiú úgy dönt: képviseli apját a bíróságon, miközben egyre közelebb kerül családjához. A film piszkosul hosszú, mégis ennyi idő alatt azért logikusan végig vezetett jellemfejlődés megy végbe a két Robertben, amiből adódóan tényleg sok megható pillanata van A bírónak, ahogy apa és fiú újra meg tanulják szeretni egymást, számomra a legmeggyőzőbb jelenet kettőjük egyik vitája, amikor különböző megvilágításokból látjuk kettejük kapcsolatát és nem tudnánk egyértelműen az egyik vagy másik fél oldalára állni. A film ilyen szegmensei miatt mondom azt, hogy érdemes tenni vele egy próbát, de sajnos közel sem ilyen rózsás a helyzet.

Néha szívesen odasúgtam volna az alkotók fülébe, hogy egy jelenet attól még nem lesz megható, hogy két férfi könnyes szemmel átöleli egymást, miközben a háttérben valami nyálas zene szól. A bíró a történet érzelmi síkján is meg-megbotlik, pedig van egy nagyon erős és mély alapkonfliktusa, ellenben vakvágányra futó mellékszálakban is bővelkedik. Például a Vera Farmiga által megformált ex-barátnős jelenetek egyáltalán nem viszik előre a cselekményt, sőt én személy szerint piszkosul untam, a hölgy realitástól távol eső rózsaszín amerikai álmos háttér sztorija pedig egyenesen kizökkentett. A sztori azért nem kevés meglepetéssel szolgál számunkra, amik a néző érdeklődését hivatottak fenntartani, ez sajnos nem igen jön össze, ugyanis a film 140 perces. Az nagyon, nagyon sok. Ha kéne, egy dolgot mondanom min csúszik el A bíró, egyértelműen ezt mondanám. Egy idő után az ember felveszi, a „leszarom” pozíciót, belesüpped a székébe és várja a főcímet. A történet befejezése viszont szintén javít az összképen, hiszen nem oda fut ki, ahova az ember várná, Janusz Kaminski operatőri virtuozitása miatt pedig mégis csak jó nézni ezt a filmet.... De végső soron érdemes-e megnézni A bírót?

Egyszóval én úgy gondolom igen, bennem a pozitív élmények kerekedtek felül. A bíró egy nagyon ingadozó minőségi film lett, ami a kevesebb több szabályelvet követve sokkal maradandóbb élmény lehetett volna, így megmarad egy korrekt tárgyalótermi dráma szintjén.

70%

IMDb: 10/ 7,8

L.van Dussen