A nyári blockbuster szezon infantilis teknőcökkel és nyugdíjas akciósztárokkal búcsúzik. Lássuk, utóbbinak hogy sikerült sokkolnia a nagyérdeműt!

2010-ben Sylvester Stallone létrehozott egy nosztalgia projektet, amiben összegyűjtött sok régi ismerős arcot, tető alá hozta a nagy triumvirátus (Schwarzenegger, Stallone, Willis) találkozását egy jelenetben és a ’80-as évek akciófilmjeinek mintájára ráhúzott egy bárgyú, középszerű sztorit, sok akcióval, kevés beszéddel. A film jó lett. Működött a nosztalgiafaktor, volt egy bája az egésznek, az akció brutális volt, sok vérrel, sok hullával, a legendákat pedig még ráncosan is jó volt együtt látni, ahogy vállvetve bedarálják a rosszfiúkat. Az pedig, hogy a Feláldozhatók sikeres lett, törvényszerűen azt jelentette, hogy érkezni fog a folytatás. Még több ismerős arc, még több akció, még kevesebb szöveg, még kevesebb történet. A Feláldozhatók második része igénytelen és fárasztó volt, tele oldalbaböködős poénkodással. A tény pedig, hogy idén már a harmadik részt igyekeznek az öregfiúk legyömöszölni valahogy a torkunkon, azért már több, mint kiakasztó.

Nem akarok köntörfalazni, az új Feláldozhatók szimplán szar film, minden, ami először szórakoztató volt, az most már kínos és unalmas. A filmből eltűnt a retró báj, ami jellemezte az első részt, a folyamatos utalások a szereplők korábbi ikonikus figurái már inkább fárasztóak, mint viccesek. És úgy általában, a Feláldozhatók nem vicces. Az Antonio Banderas által megformált karakter hivatása lett a humorgyártás, ehelyett ő lett, az az idegesítő, nagypofájú mellékszereplő, aki a többiek körül ugrál és borzolja a nézők idegeit. A másik immár a széria állandó szegmensévé vált visszatérő humorforrás, hogy a szereplők öregek. Ez pedig pont annyira szánalmas, ahogy hangzik. A dialógusokra kár szót fecsérelni, a film krónikus macsó egysoros túladagolásban szenved és arra a látványra, hogy nagypapa korú figurák gépfegyverrel ugrálnak, még rátesz egy lapáttal, ha benyögnek valami olyan utlra kemény, tökös beszólást, mint a csingiling. Kínos. Párbeszéd nem igen zajlik a felek között, ha mégis, akkor azt a nachoszabáló, vidéki suttyók (azaz a célközönség) értelmi színvonalán teszik. Joggal tehetitek fel a kérdést, hogy de hát az akciófilmek atyaúristenei még mindig együtt nyomják, az nem szórakoztató alapból?

Őszintén, a trailer alatt felsorolt nevek közül hány volt olyan, ahol tényleg csettintett egyet az ember? Hát nem sok. Mel Gibson karakterét pozitív kivételként muszáj megemlíteni, hiszen amikor ő vásznon van, azok a film legjobb pillanatai, ráadásul ő büszkélkedhet a legtöbb összefüggő értelmes mondattal Feláldozhatókban. Különdíjat kéne ezért osztani az Oscaron. A film igyekezett a fiatal generációk felé nyitni, egyrészt behozott pár új (ismeretlen, no-name senkit) arcot, másrészt erősen visszavettek az akciók brutalitását illetően. Ez pedig csak hab a tortán, az akciójelenetek borzalmasan pc-k lettek, vér alig folyik a filmben, szóval szakadó testrészekről ne is álmodjon, aki jegyet vált a filmre. A film leginkább aggasztó tendenciája, hogy Stallonék nem hajlandóak elfogadni azt, hogy eljárt felettük az idő. Bármennyire is igyekeznek, a Feláldozhatók széria nem fog bevonulni a klasszikus akciómozik panteonjába.

A Feláldozhatók lassan tényleg feláldozhatóvá válnak, rossz látni, ahogy egy letűnt éra régi hősei sehogy sem akarnak méltósággal búcsút inteni a mozi világának.

40%

IMDb: 6,3/10

L.van Dussen