Ha beülsz a filmre vagy IMAX-ben tedd vagy sehogy!

Zemeckis úgy tűnik visszatalált a helyes útra. A 2012-es Kényszerleszállást megelőző tíz évben nem készített élőszereplős mozit, a motion capture technológiával kísérletező animációs filmjei vegyesen értékelhetők, de abban mind megegyezhetünk, hogy egyik se nőtt fel a direktor múltbéli nagyságához, hiszen az Oscar-díjas Zemeckis korábban olyan alkotásokkal kényeztette közönségét, mint az azóta a pop kultúra meghatározó részévé váló Vissza a jövőbe-trilógia, a legjobb film díjas Forrest Gump vagy a Számkivetett. Most pedig nagyon úgy tűnik, újabb nagy fejezetet nyit filmográfiájában, hiszen mióta felhagyott az animációk készítésével rendre jobbnál-jobb művek jönnek ki kezei alól!

Szerény véleményem szerint a Kötéltáncnak nem sikerült felnőnie az egészen kiváló Kényszerleszálláshoz, de ennek ellenére is egy remek film! A sztoriban hordozott központi üzenetet, gondolatmenetet már a trailer megnézése vagy a szinopszis elolvasása után nagy eséllyel kitaláljátok, hiszen ez is egy eposz a szenvedélyről, az álmok megvalósításáért folytatott töretlen individualista küzdelemről, a film nem azért egyedi, amit elmesél, hanem ahogy elmeséli! Philippe Petit, francia kötéltáncos, aki megszállottan keresi a tökéletes helyet, ahol ki tud feszíteni egy kötelet. A film rétegelten mutatja be a figura személyiségét, motivációit. Petit nem mutatványként, olcsó produkcióként tekint furcsa hivatására, hanem művészi szinten szeretné űzni azt. Többek között ezért sem lépett fel tagadhatatlan tehetsége ellenére cirkuszban, csupán Párizs tereit kutatva igyekezett filléres mutatványokkal lenyűgözni a nagyérdeműt. Petit szenvedélyesen kereste a kihívásokat az életében és folyamatosan kutatta a megfelelően magas építményeket, ahova felfeszítheti drótkötelét, de persze jogosan tehetjük fel a kérdést, mennyire elfogadható viselkedés az, mikor mindenekelőtt magadat előtérbe helyezve keresed az alkalmat, hogy kockáztasd az életed?

Erre a kérdésre igazából nem létezik helyes válasz, hiszen mindenkit hajt valami az életben. A Szemekbe zárt titkok című filmben hangzik el egy kiváló monológ, aminek tartalmát röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy az ember életében minden mobilis, bármit lecserélhet, megváltoztathat, egyedül a szenvedély az, ami állandó. A szenvedély pedig nem csak hogy veszélyes lehet, de kifejezetten káros is. Ezért a fenti kérdésre a válasz az, hogy nem, egyáltalán nem helyes döntés Petit részéről átsétálni egy drótkötélen a World Trade Center tornyai közt, mégis meg tudom érteni döntését, mivel a szenvedély egy olyan erős kötődés, ami egy életen át tarthat. A Joseph Gordon-Lewitt által életre keltett karakternek pedig abszolút nem csak nemes tulajdonságait mutatja be a film, hanem rávilágít a megszállottságával kéz a kézben járó arroganciára és határtalan önzőségre is. De most ejtsünk pár szót arról, hogyan kelt masszív tériszonyt bő tízpercig egy egész moziban Zemeckis!

A filmet övező hype, miszerint többen rosszul lettek a vetítés során és, hogy a Times újságírója csupa hányó férfit talált a mozi vécében a New York-i Filmfesztivál keretei közt megtartott premieren, rendesen felfokozta elvárásainkat, melyeknek javarészt eleget is tett a film. A film fináléjánál szó szerint az egész mozi egy emberként markolta a széke karfáját, hiszen a CGI stílusosan finom használta, az ötletes operatőri munka, a kiváló fináléra kifutó cselekményszövés együtt egy felejthetetlen élményt hozott össze! Rendkívül jól használja a 3D-t a film, ezeknél a „köteles” szegmenseknél nagyszerűen kap térmélységet a kép, ami igazán átélhetővé teszi a sztorit. A filmnek egy nagyon tudatosan átgondolt forgatókönyv szolgált alapul, hiszen első ránézésre talán nem hordoz magában kétórányi játékidőt a történet, de akik esetleg látták a sztorit feldolgozó Ember a magasban című Oscar-díjas dokumentumfilmet, azok tudják a mutatvány megszervezése egy heist movie-ra hajazó összehangolt csapat munkát igényelt, ezen felül pedig mondani se kell több tucat jogszabályt is át kellett hágniuk, hogy összejöjjön. Összegezve tehát egyáltalán nem tűnik soknak az a két óra, hiszen a film bevezető része is van olyan szórakoztató és meglepő módon látványos, mint a nagy attrakció és az arra való felkészülés. A film a kötéltáncos mutatványon túl, egy sokkal szomorúbb témát is pedzeget, hiszen a mű egyben az ikertornyok mementójaként is tökéletesen funkcionál. Sok áthallást enged meg a film, amitől egy kissé keserédesen szemléljük Petit kötéltáncát a tornyok között, annak tudatában, hogy hogyan ért véget az ikonikus tornyok története. A CGI parádés használatával sikerült újra életre kelteni a tornyokat, még ha csak egy rövid időre is.

A Kötéltánc tartalmát tekintve nem egy eredeti film, de okosan építi fel a cselekményt. Egy tipikus moziban nézős darab, én ritkán mondok ilyet, de ezt a filmet mindenképpen 3D-ben nézzétek meg, minél nagyobb vásznon, ha tehetitek IMAX-ben, mert úgy váltja ki igazán a kívánt hatást.

75%

IMDb: 10/8,0

L. van Dussen