„A jobbat keresve, jót veszíthetsz!” – Lear király, William Shakespeare

Az Interstellar-t már úgy vártuk, mint a messiást, tehát az átlag Nolan film körüli hype övezte a Csillagok között eljövetelét, a hosszú várakozást, a film sztorijából kiszűrődő infók utáni gyermekes lelkesedést az első kritikai állásfoglalások törték meg, mely szerint, az Interstellar zseniális akar lenni, de „csak” egy jó film. Úgy gondolom mindegyikünk két éve tartó Nolan böjtjébe belerondítottak az első kritikus vélemények, amik keserű szájízzel fogadták a Csillag között-et, zavarossága miatt bírálták és ekkor bennem is felvetődött a gyanú: mi lesz, ha épp most botlik meg a legnagyobb filmes csillagok közé vezető úton a mozi sötét lovagja? A filmben is hangsúlyos szerepet játszó, Murphy törvénye szerint, ugye, ami megtörténhet, az meg is fog elven ez be fog következni, előbb-utóbb, és több olyan véleménnyel is találkoztam, ahol nem rosszindulatból, de kicsit drukkoltak már, annak, hogy végre ki kerüljön Nolan szárnyai alól is egy gyengébb produkció, nos, én úgy gondolom ez a pillanat már bekövetkezett. Az Álmatlanság című 2001-es krimi volt, az első ízig-vérig hollywood-i Nolan film, mégse igazán érezni rajta a rendező keze nyomát, talán azért, mert kicsavarták a kezéből a töltőtollat. Ez az egyetlen film, aminek a script-jét nem saját maga jegyezte és a végeredmény egy az átlagnál kissé érdektelenebb thriller lett. A banánhéj már megvolt, innen pedig stílszerűen Nolan számára a határ a csillagos ég, varázslat, varázslat nélkül, bőregér deheroizálás, álom, álmok nélkül és most az Interstellar. Úgy voltam vele, ha a film, nem tud annyi eredetiséggel előrukkolni, mint a direktor eddigi munkái, akkor csalódok, nem kell mondani magasan volt a léc, viszont arra végképp nem számítottam, hogy az Interstellar nem csak eléri ezt a színvonalat, de méterekkel túl is ugorja.

Igen, a Csillagok között megnézése után nem az a kérdés, hogy ez az idei év sanszosan legkiemelkedőbb produkciója, orrhosszal meg előzve minden eddigi 2014-es alkotást (teszem hozzá, azért Gone Girl, Sráckor és Fury szintű művekről beszélünk), nem is az, hogy az eddig elkészült legjobb Christopher Nolan-film és a 21. századi filmgyártás egy fontos momentuma. Sőt, én úgy gondolom, hogy még a Kubrick-on és Tarkovszkij-en szocializált sci-fi rajongók se vitatkoznának azzal, hogy a Csillagok között műfajának egy reformfilmje, az egyetlen kérdés, ami a film megnézése után motoszkál bennünk, hogy egy új instant klasszikust ünnepelhetünk-e az Interstellar személyében. Az én véleményem szerint ez nem kérdés, a film onnantól, hogy az első képkocka, a poros könyvespolcaival megjelent a vásznon, a felúszó stáblistáig a székedbe szögez. De szedjük szét miért is az Interstellar az új évezred Űrodüsszeiája!

"A Földet a bölcsőnknek tervezték, a sírunknak már nem."

A film annál a pontnál veszi fel a fonalat, ami az emberiség jelenlegi útjának végállomása lehet, egy olyan tendencia ez, aminek a szótárjában nem szerepel az a szó, hogy elég. A mértéktelen fogyasztás, a „mindenki mindenből mindent” akarás utolsó szakaszának disztópiájába kalauzol el minket Nolan, ahol a globális túlfogyasztás miatt vesztébe rohant civilizáció (?) étel hiányban szenved, és óriási homokviharok söpörnek végig az egész Földön. Jól jellemzi a Csillagok között színvonalát, hogy ez a téma egy komplett filmet képes lenne elvinni a hátán, de a mi esetünkben még az expozíciónál sem tartunk. Ebben a világban találkozunk az ex-pilóta Cooper-rel, aki farmján él, elhunyt feleségének apjával és két gyermekével. Azonban rejtélyes módon megtalálja a NASA egy kutató csoportját, akik egy titkos projekten munkálkodnak: meg akarják találni a módját, hogy hagyhatják el a pusztuló Földet, a terv szerint, egy a Szaturnusz mellett felbukkant fekete lyuk segítségével, egy másik galaxisba átjutva próbálnak lakható bolygókat keresni. A történet két és fél óra, mégse érezzük hosszúnak, sőt, még elnéznénk egy darabig asztronautáink bolygó keresését, a film az ember ismeretlen iránti mély kíváncsiságát ébreszti fel a nézőben. A sztori lassan indul, betekintést nyerünk a földi élet mindennapjainak szörnyűségeibe. Aztán, miután kilőttek minket az űrbe, onnantól nincs megállás!

"Megoldjuk. Ahogy eddig is."

Nálam a Gravitáció a filmtörténelemben egy technológiai maximum, számomra az a leglátványosabb film valaha, de a Csillagok között megközelíti. A film látványvilága érdekes, új és a sci-fik körében egészen szokatlan: nincsenek csúcs technológiák, amire csorgathatjuk a nyálunkat, mégis sokszor keressük az állunkat a padlón. Az űrben játszódó részek, egytől-egyig tükrözik a film grandiózitását, amire ráerősít Hans Zimmer hosszú évekre visszanyúlóan legeredetibb munkája. Nolan elmondta házi zeneszerzőjének, milyen dallamokat szeretne viszont hallani a vásznon és szabadulna, a már kettejük közös munkájának állandó feltételévé váló mély dob szólamoktól és a színbe hozna valami újat. Az orgona gyakori felcsendülése pedig, olyan monumentalitást ad a jeleneteknek, hogy még a leghétköznapibb tevékenységet is epikus megvilágításba tudná helyezni, az Eredet legünnepeltebb darabjához, a Time-hoz hasonlóan. A szórakoztat, miközben elgondolkoztat képlet itt is kiválóan működik, mégis azt kell, hogy mondjam az Interstellar, nem kommersz film. Izgalomnak ugyan nem, de az akciónak erősen híján van a sztori, amit talán sokak nem is bánnak annyira, de aki inkább könnyedebb, lazább űrutazós mozi reményével ül be a filmre, az az elvártaknál jóval elvontabb és rétegeltebb tartalmat kap a film bő két és fél óráján keresztül. Szintén a film erősségeit felsorakoztató hosszú listához kel írni, hogy végig leköti a néző figyelmét, ami a játék idő ismeretében nem kis bravúr, 20 percenként fordulatokkal lep meg és mindig akad olyan eleme, ami elindít a nézőben egy belső reflekciót. A filmben a lehető legkevesebb CGI-al dolgozott Christopher Nolan, egy csillagközi kalandot ma már lehetetlen ezt a technológiát mellőzve leforgatni, ő mégis olyan húzásokkal tette emlékezetessé a film forgatását, melyekhez Hollywoodban ma tíz rendezőből kilenc, zöld háttér elé állította volna a színészeket. Cooper farmját valamint az űrhajót életnagyságú formájában felépítették, a két robothoz hasonlóan, valamint egy csomó ma már teljesen elavult módszerrel maketteket is használtak. Apropó robotok! A robotok ábrázolási ebben a filmben forradalmi, ahogy magának a technológiának a prezentálása is. A robotok sosem voltak még vásznon olyan praktikusak, mint itt, gyakorlatilag fekete dobozokról beszélünk, amik helyzetüket, alakjukat változtatva tudnak a körülményeknek megfelelően mozogni, valamint nem utolsó sorban a (75%-ban) a humorért is felelősek, így furcsa formájuk ellenére gyorsan a szívünkhöz közel állóvá válnak (összefoglalva nem egy HAL 9000…). De az űrhajó is a praktikumra törekszik, nem esztétikumra. McConaughey azt nyilatkozta, hogy ha valami a helyszínen, túl fényesnek vagy csillogónak látszott, akkor a rendező vagy megkarcolta, vagy összekoszolta. Kubrick-féle kimért, végletekig megtervezett, megszállott rendezési módszerre emlékeztető aprólékosság. Emellett a bolygókat se az Avatar Pandorája mintájára tervezték meg. Egyszerű mégis különleges állomásai ennek a felejthetetlen intergalaktikus utazásnak. Ha az operatőri munka kreativitásával (Hoyte Van Hoytema építette meg a film kedvéért az első kézi IMAX kamerát), az ütemes vágásokkal, a kiváló effektekkel és a kitűnő hangmérnöki munkával még megspékeljük az eddig elhangzottakat, akkor megkapjuk a tökéletes mozi élményt. Szemléletesen, ha a film egy írott szöveg lenne, azt mondhatnánk külalakra csillagos ötöt, de hogy tölti meg tartalommal a sorokat?    

"Talán feleslegesen próbáltuk ezt az egészet elméletekre építeni. A szeretet az egyetlen, ami téren és időn át ível."

A Csillagok között az új évezred Űrodüsszeiája, és ezt nem csak a két mű közötti áthallásokból fakadóan, mondom, hanem mert a Csillagok között világát, fizikáját, tudományát stb. a mai kor kételyei, félelmei, kérdései szövik át, amellett, hogy mindkét mű univerzális gondolatokban is gazdag. A film elméleti fizikai fogalmak tömkelegével bombázza a nézőt, amit egy cseppet sem bánunk, még ha a fókusz néha el is veszik a fikciós tudományos feltételezések között. Nagy érdeme a filmnek, hogy minden erejével, pórbálja a tudomány minden területén igazolni a látottakat, főleg a fizika különböző ágazatainak pedzegetésével, de garantáltan szórakoztatóbban, mint amilyet az iskolapadban ülve tapasztalhattál. Számomra a film legizgalmasabb tudományos eleme, a relativitás volt. Azt egy ideje tudni véltük, hogy az időutazás fel üti majd a fejét a filmben, viszont nem a klasszikus értelemben véve találkozunk vele, hanem itt inkább párhuzamos idősíkok vannak, innentől ígérem lakat a számon. A filmnek vannak szembetűnő párhuzamai a már említett Kubrick klasszikussal. Ami a monolit az Űrodüsszeiának, az a fekete lyuk az Interstellarnak. A fekete lyuk, ahogy az ősemberek között feltűnő monolit, lehet egy utalás arra, hogy az élőlényeknek mindig kell egy külső tényező, ami elindítja őket a fejlődésben. Viszont a fekete lyuk jelenléte körül kellő misztérium van, így a 2001-hez hasonlóan itt is, az ember világszemlélete dönti el, hogy a filmet az evolucionista vagy a vallásos szemszögből közelíti meg: az emberi akarat, a folyamatos fejlődés az, ami tovább lendít minket a holtpontról vagy van valaki, aki vigyáz ránk? Nolan ebben a témában nem foglal álláspontot, de az Interstellar sok más szegmensében igen. A direktor azt nyilatkozta, számára ez a történet az apaságról szól (a rendezőnek négy gyermeke van) és tényleg rendkívül mély érzelmi síkja van a filmnek. Nolan arról beszél, a szeretet az egyetlen, képletekkel meg nem magyarázható erő, ami egész életünkben irányít, és akár tudtunk nélkül is a helyes irányba próbál terelni minket. Űrhajósaink, ahogy egyre távolabb kerülnek az anyaföldtől, úgy kezd egyre jobban felébredni bennük az ember. Itt megragadható egy egyszerű, szociális üzenete is a filmnek: az végtelenről álmodó Cooper, lehet a karrierizmus megtestesítője, aki a munkájában, ha ki is tud teljesedni, csak magányra talál és talán túl távolra sodródott az élet valódi értékektől, hogy meglelje a visszavezető utat. Az Interstellar ezen a ponton giccsbe fulladhatott volna, de végig ízlésesen, emocionális mélységét megőrizve beszél a szeretet összetartó, teret és időt legyőző erejéről, ami szerintem egy gyönyörű gondolat.

Nehéz szavakba önteni milyen érzés kilépni a mozi sötétjéből a film után, majd felnézni a csillagos égre, de azt kívánom minél többen éljétek át, mert ezt a filmet tényleg mindenkinek látnia kell. Egy olyan mély érzelmi húrokon játszó intelligens és monumentális utazásra invitál minket Nolan, ami garantáltan a tömegvonzásába szív mindenkit, ahonnan hosszú ideig nem tudsz és nem is akarsz majd szabadulni. Az egyik legjobb film, amit valaha filmvászonra álmodtak.

100%

IMDb: 10/9,2

L.van Dussen