Az évtizedek óta tartó, sok ezer áldozattal és szenvedéssel járó palesztin-izraeli konfliktus idén nyáron újra fellángolt a Gázai övezetben. Ahogy jöttek a megrázóbbnál megrázóbb hírek, egyre nyilvánvalóbbá vállt a világ számára, hogy minden eddiginél véresebb háborúval kell szembenéznie. A híreket olvasva egyre jobban beleástam magam a témába, azonban igazán világos kép sosem alakult ki bennem a helyzetről. Ez pedig sajnos nagyrészt a mindkét oldalon hatékonyan működő propagandagépezetnek köszönhető. Végül azonban szokás szerint egy zseniális rendező sietett a segítségemre nagyszerűen összerakott filmjével.

A palesztin rendező, Hany Abu-Assad Omar című filmje hihetetlenül nyersen, körültekintően és megrázóan tárja elénk a háború igazi arcát, természetesen palesztin szemszögből (ám semmiképp sem elfogultan). A film legmegrázóbb jellegzetessége, hogy nem szolgál megoldással, mint ahogy látszólag a jelenlegi konfliktus sem. Hany egy örökös és sosem szűnő erőszakspirált mutat nekünk, ami feldúlja az ebbe beleszülető, de szabadulni már sosem tudó, sokkal jobbra hivatott emberek mindennapjait.

Ahogy azt már említettem, ez az alkotás nem akarja a nézőt komoly politikai dilemmákkal untatni, ebből kifolyólag nem is jut dűlőre a helyzet megoldásával kapcsolatban. A cselekmény szempontjából teljesen lényegtelen, hogy mivel van elfoglalva a Hamasz, kivel harcol az IDF. Hany felhagy a makro ábrázolással és kicsiben mutatja be nekünk ezt a tragédiát. Teljesen mindegy hogy határoznak a nagyok odafent, a nép az, aki megszenvedi az állandó háborúskodást. A vezetőknek, palesztinnak vagy izraelinek egyaránt fel kell ismerniük hogy konszenzusra kell jutniuk egymással, hiszen amíg ez nem történik meg addig emberek halnak meg, barátságok mennek tönkre és családok szakadnak szét. Pont úgy, ahogy ez az Omar-ban is megtörténik.

Az film hazai forgalmazásról ne is álmodjunk, pedig legjobb idegennyelvű kategóriában is jelölték az idei Oscar-on. A műfajt nehéz behatárolni. Sokak szerint thriller némi drámai elemmel megspékelve (van egy szerelmi háromszög is!). Az Omar-ban rendkívül jól megírt karakterekkel találkozunk, akikbe leginkább újonc színészek visznek életet. És lássuk be elég hatásosan. Az Omar-t játszó színész Adam Bakri és az izraeli ügynököt Rami-t játszó Waleed Zuaiter közös jelenetei a film legjobb pillanatai közé tartoznak. Egészen elképesztőek a kiválóan megkomponált üldözős jelenetek is, amelyekben főhősünk a labirintus-szerű nyomornegyedekben menekül a titkosrendőrök elől. 

A film egy hihetetlenül hatásos képpel nyit. Omar, az ereje teljében lévő fiatal palesztin srác éppen egy falat próbál megmászni valahol Ciszjordániában (angolul West Bank, ha valaki bővebben akar róla olvasni). Ez a fal, azonban nemcsak a palesztin területekről belopakodó terroristákat ( vagy ha akarod hívd őket szabadságharcosoknak, a film igazából ezt is rád hagyja) tartja távol az izraeli területektől, hanem családokat és barátokat is elválaszt egymástól. Ez a fal igazi tragédiája. Omar pedig arra kényszerül, hogy mindennap megmássza ezt a falat, miközben golyók repkednek el a feje mellett. Nem másért mássza meg, minthogy láthassa a szerelmét, Nadia-t és hogy találkozzon gyerekkori barátaival, Tarek-kal és Amjad-dal. Külön tetszett, hogy nem tudjuk igazán nyomon követni, hogy a fal melyik oldalán is vagyunk pontosan. Ez azt próbálja sugallni, hogy mindegy valójában, hogy izraeli területen vagy palesztin területen vagyunk, mindkét oldalon emberek élnek és a háború miatt ugyanúgy sokat szenvednek.

A többi palesztin fiatalhoz hasonlóan Omar-ék élete sem átlagos. A három barát úgy érzi nekik is részt kell vállalni a felszabadító háborúban. A film elején egy kegyetlen és teljesen értelmetlen akciónak köszönhetően belekerülnek abba az erőszakspirálba, amiből nincs kiút, és ami végül elszakítja őket egymástól, ellehetetlenítve azt a jövőt, amit megálmodtak maguknak. Omar-t egy izraeli katona megölését követően letartóztatják, majd 90 évet sóznak rá, hacsak nem működik együtt a hatóságokkal mint informátor. Omar ekkor választás elé áll, nem árulhatja el a barátait, de ha börtönbe kerül sosem látja többet a szerelmét (aki nem mellesleg Tarek, a vezető húga).

A főhős egy darabig megpróbál egyensúlyozni a szerelme és a kötelességei között, de érzi, hogy a világ amiben eddig élt lassan széthullik körülötte, ahogyan a bizonytalanság beférkőzik ő és az eddig annyira megértő barátai közé. Az állandó félelem és gyanakvás megmételyezi a társaságot és az eddig oldott hangulat egy csapásra nyomasztóvá válik. Nyilvánvaló, hogy ezt a háborút nem az izraeli hadsereggel, vagy titkosszolgálattal vívják, hanem egymással. A film zseniálisan mutatja be, ahogy a szereplők lelke felőrlődik, míg végül kétségbeesésükben egymás ellen fordulnak. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, ez az egész végül tragédiába torkollik. Az erőszaksorozat végére pedig Omar önfeláldozásával tesz pontot.

A film üzenete lényegében egyszerű, ám mégis rendkívül hideg és kegyetlen. Az ember alapvetően nem bírja a háború okozta érzelmi megterhelést és előbb-utóbb összeomlik lelkileg. Végül pedig a néző is érezheti, hogy ennek a konfliktusnak nincsenek győztesei, csakis vesztesei. Az erőszak erőszakot szül és újabb tragédiák sorozatát. Komolyan kérdezem: hány Omar-nak kell még meghalnia ahhoz, hogy a Szentföldön végre béke legyen?

 95%

IMDb: 7,6/10

Erton