Hogy jutottunk el idáig?

Micsoda októberünk lesz! A 2013-as esztendő legerősebb kínálatát, szintén pont egy éve kaptuk meg, a jó hír az, hogy idén is hasonló a helyzet. Ugyanis az e havi premierek között találjuk mai filmünket, a Gone Girl-t (igen, a jövőben így hívnám, én értem, hogy tükörfordításban hülyén hangzott volna a cím, de a Holtodiglan valami negédes limonádé gyötrelmet juttat az eszembe, ahányszor hallom, nézzétek el nekem) és a David Ayer rendezte Haragot, de ez tényleg csak a minimum, hiszen ezt a két alkotást nemcsak, a megszállott filmbuziknak, hanem minden lelkes mozilátogató embernek látni kell, hiszen nagy valószínűséggel az Oscar gálán is sorban állnak majd egy két-díjért, de jelölésekért mindenképp. Természetesen ezeken kívül is lesznek itt doboztrollok a Doboztrollokban ( háhá), két olyan Robert, a Bíróban, hogy ihaj, sírok közt bolyongó Liam Neeson, újabb rendhagyóan jónak ígérkező hazai alkotás (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan), tapló Bill Murry (St. Vincent), politikai thriller Jeremy Renner-rel (Jobb, ha hallgatsz), valamint újabb eltűnni készülő A-kategóriás színésznő, Jessica Chastain személyében, az Egy szerelem története: a nőben. Most, hogy mindenki felvésett pár neki tetsző alkotást, a mozis naplójába, ejtsünk pár szót Fincher-ről és az ő sötét világképéről.

Mindannyian ismerjük a katarzist, tudjuk milyen, mégse tudjuk pontosan mi az. Szerintem egy olyan megfoghatatlan érzés, ami által valahogy többek leszünk, miután átadtuk magunkat az adott műnek, legyen az egy film, egy könyv, egy szám, egy vers, kinek mi. Nos, Fincher pont ezt az érzést forgatja ki magából, mondhatni anti-katartikus alkotásokat készít. Az ő filmjei után úgy érezzük, kicsit kevesebbek lettünk, mert valami olyan igazságot láttunk, amiről nem szeretnénk tudomást venni, mégis tudjuk, hogy igaz. David Fincher sötét tónusú filmjei sebet ejtenek a nézők lelkén, hol a világunkat uraló lelketlen üzleti világba enged betekintést, hol a fogyasztói társadalom ürességét mutatja be, most az amerikai álomba burkolt tökéletes párról rántja le a leplet és mutatja meg az alatta rothadó tetemet, finomkodás nélkül, a rendező szokásos perfekcionista módján.

„Mindenki azt mondta: a házasság kemény munka…”

 A szinopszis első mondata, akár egy romkom koncepciója is lehetne (főleg annak fényében, hogy a Nick neve mögötti zárójelben Ben Affleck neve szerepel): egy tökéletes, szép, sikeres fiatal pár, ötödik házassági évfordulójára készül. Amikor is hozzájuk költözik, a férj bohókás főiskolai legjobb barátja és annak delfine, folytathatnánk, a sorsuk viszont máshogy alakul, ugyanis a feleség eltűnik, a férj, Nick élete pedig egy karikacsapásra pokollá változik. Legalábbis így tűnhet, az igazság azonban ennél komplikáltabb. Innentől kezdve viszont lakat van a számon, a sztori nem kevés meglepetéssel szolgál számotokra, ha úgy tetszik Fincher legjobb formáját idéző csavarossággal meséli el a sztorit. Ráadásul a film befejezése elüt a könyvétől, így a regény olvasóinak is megéri jegyet váltani a Fincher hullámvasútra. De boncoljuk is szét, milyen összetevőkből áll össze ez sötét társadalom és médiakritikus dráma, ami egy pszichothriller, amellett, hogy egy kiszámíthatatlan, okos krimi. Lássuk!

„- Tudod, azt mondják általában az egyszerű dolgok jelentik a megoldást.

 - Én pont fordítva látom.”

1. A forgatókönyv. Gillian Flynn épphogy megírta a könyvét, már dolgozhatott a scripten, ugyanis az azóta bestsellerré avanzsáló Gone Girl megfilmesítési jogait két hónappal a regény megjelenése után megvette a FOX és a Regency. Fincher és Flynn közösen úgy döntöttek változtatnak a könyv egyes jeleneteinek dramaturgiáján és a történet befejezésén. Úgy gondolom a végeredmény parádés, a kettős nézőpont (a múltbéli eseményeket a feleség meséli el, a jelenben játszódókat pedig a férj nézőpontjából ismerjük meg) a vászonra adaptálva is eléri a kívánt hatást, összezavarodva forgatjuk a fejünket és kérdezzük meg magunktól, ki mond igazat és ki az események mögött megbúvó bűnös. Egyszóval kellőképpen átbasszák a nézőt a palánkon, de ezt egy csöppet sem bánjuk.

2. David maximalista Fincher. Részletgazdag, profi, hangulatos, letisztult. Ezekkel a szavakkal lehet illetni Fincher rendezési stílusát.

3. Fényképezés. Nagyon atmoszférikus operatőri munka prezentálja nekünk a Gone Girl komor világát, Jeff Cronenweth misztikus képei garantáltan székhez szögezik a nagyérdeműt.

4. Zene. Januárban jelentették be, hogy Trent Reznor és Atticus Ross lesznek a Gone Girl zeneszerzői. Immár harmadszor felelnek Fincher filmek soundtrackjeiért, eddigi közös munkájuk kiváló, főleg a The Social Network zenéje volt számomra maradandó, amiért a zeneszerző páros Oscar-t kapott. Az eredeti, semmihez sem fogható hangzásvilág itt is telitalálat. (a teljes soundtrack linkjét lent megtaláljátok)

5. Vágás. Fincher filmjeinek alapja a nagyszerű, gyors, ütemes vágás, legutóbbi két filmje, a The Social Network és A tetovált lány egyaránt elnyerte a legjobb vágásért járó Oscar-t, nem lepődnék meg, ha februárban ez háromból háromra módosulna.

6. Amy és Nick. A két karakter közötti feszültség zavarba ejtően hiteles, az őket megformáló színészek, Ben Affleck és Rosamund Pike, ha nem is lubickolnak a szerepben, kellő átéléssel adják vissza a két sérült házastársat, de számomra nem kifejezetten maradandóak.

7. Az üzenet. Szociális és lélektani kérdések széles palettájára reflektál a film. A tökéletes házasság. De mi rejlik e mögött? Mik azok a titkok, amik a házasságuk felszíne alatt lapulnak, mennyire ismerjük egymást, megismerhetjük-e egymást egyáltalán egy olyan világban, ahol minden cselekedetünket a társadalmi kötelességek, elvárások és a média sortüze köt béklyóba? Valamilyen nyomasztó furcsa rossz világ képeit festi le Fincher a rá jellemző sötét színekkel.

Az év eddigi legjobb filmje, a direktor régi fényét idéző arcon csapós befejezéssel. Fontos film, fontos élmény, még ha nem is feltétlenül lesz kellemes átélni.

90%

IMDb: 10/ 8,8

L.van Dussen