-        Tudsz csapatban zenélni?

-        Nem. Igen… vagyis nem. Mármint volt egy társam…

-        Aha, így már érthető. Tudod, mit javasolok? Álljatok újra össze.

Az első Coen-mozi, amelyben senki sem hal meg, mégis ez a tesók eddigi leginkább melankolikus alkotása.

Bár már senki sem reménykedett benne, a Llewyn Davis világa május 15.-én a magyar mozik látogatóinak is betekintést nyújt, egy a ’60-as években élő folk zenész szomorkás lelki világába. Számomra érthetetlen, hogy miért éppen most, a film 2013-as Cannes-i filmfesztiválon való debütálása után durván egy évvel vetítik idehaza, hiszen a film terjesztési jogait már télen megszerezte magának a forgalmazó, és akkor a díjszezon csúcspontján finoman szólva nagyobb érdeklődés övezte volna ( a Nebraskához vagy a The Wind Rises-hoz hasonlóan, amikről azóta sincs semmi hír). Én már tavaly ősszel tűkön ülve vártam a filmet, nem szeretnék álszent lenni, a film bemutatását övező bizonytalanságok és a furdaló kíváncsiság hatására mihelyst alkalmam nyílt rá letöltöttem, szóval én már januárban láttam a filmet, aki volt olyan becsületes, hogy ezt nem tette meg, ne kövesse a példámat és váltson jegyet a Llewyn Davis-re!

A sztori egy ifjú folk zenész, Llewyn Davis egy hetét meséli el. Először is a technikai megvalósításnál maradva, ez a film gyönyörű. Csodálatos képekkel van tele, korhű, hangulatosan megvilágított jelenetekkel, minden egyes képkockát egyesével kilehetne akasztani a falra, annyira festői. Az ex-Harry Potter operatőr Bruno Delbonnel letisztult munkájáról tényleg nehéz rossz szót ejteni, szóval már ezért is megéri a nagy képernyőt választani, emellett a kiváló hangvágás/hangkeverés is sokkal élvezhetőbb moziban, tehát azoknak, akik már esetleg látták a filmet ajánlott a Godzilla mellett beülni a Llewyn Davis-re is. Egyszerűen érthetetlen, miért mellőzte az Akadémia az eredeti forgatókönyv kategóriában (is) a Llewyn Davis-t, tele van bravúros pillanatokkal a film, hihetetlen ereje van némely jelenetnek, gondolok itt első sorban az abortusz klinikás részre, vagy amikor az éppen hazavezető Llewyn megpillant egy bizonyos várost. Ezek mind-mind egyre közelebb visznek ehhez az emberhez, aki se nem sikeres, se nem túl boldog, mégis van benne valami univerzális, időtlen bánat, amiben mindannyian magunkra ismerünk és amiben osztozni tudunk hősünkkel, és ez az egész filmet végigkísérő, kilátástalan melankólia meglehetősen depresszióssá teszi a nézőt.

De ejtsünk pár szót a főhősről. A fiatal folk énekest megformáló Oscar Isaac élete alakítását nyújtja, annak ellenére, hogy nincsenek olyan teátrális, nagy drámai összeomlások a filmben, amiket elő kellett volna adnia, de talán épp ez a földhözragadtság teszi igazán átélhetővé, ezt az egyébként fikciós életrajzi alkotást. A karakter háttértörténete meglehetősen homályos, de sok minden kiderül a finom utalásokból, amik elegánsan szét vannak szórva a cselekmény során. A Llewyn-nal együtt töltött másfél óra során szinte végig a meg nem értettség zsákutcái keresztezik utunkat, ebből logikusan asszociálhat az ember a valódi művészet és a kapitalista, anyagi érdekek szembenállására, amely megállás nélkül szorongottja, béklyóba köti hősünket. De véleményem szerint nem ez adja a film gondolatiságának gerincét.

Az egész történet olyan, mint egy keserű sóhaj. Mintha egy olyan fájdalmas érzésről szólna, amit Llewyn nem tud kifejezni, csak a zene által, amiben viszont nem talál sikerre, csak még több csalódásra. És ha már a zenénél járunk, aki szívszélütést kap a klasszikus, amerikai folk zenétől, az messziről kerülje el a filmet, mert itt nem a megszokott fél perces betétdalokat kapjuk, hanem teljes két-három perces számokat, melyeknek kulcsfontosságú szerepe van a történetben. Ugyanis ezekkel a dalokkal kerülünk egyre közelebb hősünkhöz, mintha egyfajta kulcsként szolgálnának Llewyn Davis világának bejáratához. Érezzük a vállára nehezedő terhet, melyet barátja elvesztésének fájdalma és az állandó bizonytalanság mér rá. Egy kőkemény egzisztenciális dráma, amely a létezés céltalanságából fakadó szomorúságról mesél, és habár a hősünk útját végig kísérő macska lehet a remény motívuma, alapjában véve a film olyan, mint egy szomorkás folk ballada.

Az önmagába visszaérkező történet, amellett hogy a filmművészetben egészen szokatlan, mégis zseniális megoldás, végtelenné teszi a film kilátástalanságát. A Llewyn Davis világa egy megható keserédes zenés film, amely arról mesél, hogy az élet alapvetően szomorú… Au revoir.

90%

IMDb: 10/7,6

L. van Dussen